Halhatatlan Szerelem - Utolsó Szívdobbanás 8. fejezet

Sziasztok!!!
Nem akartunk megöregedni a gép előtt, de elszomorító dolog, hogy 31 rendszeres olvasó közül nem képes 10 ember rászánni magát arra, hogy pár szót megírjon.Nem poénkodásból kérjük azt, hogy írjatok, ez inspirál minket. Mondjátok el, mi tetszik, mi nem tetszik. Kérdezzetek tőlünk bármit. Ha nem írtok nekünk, akkor egy idő után az ember azt hiszi nem is olvassa senki, és csak időpazarlás, hogy mi itt gebedünk meg a gép előtt. Bocsi, tudom hosszú lett. Most kivételesen én frisselek Fanny97, és ezt a fejezetet, is én írtam meg.

A Játék még mindig él, igaz, azt Ildella rendezi. :D

Jó olvasást, és 10 komi alatt nem igazán lesz friss...




Egyetlen szó...

- Köszönöm Edward. - suttogtam, mikor kiléptem a fürdőből.
Legalább ezt az egy kérésem teljesítette. Szörnyen mérges voltam rá. Ha itt találom mikor kijövök, bármennyire szeretem még most is, én nyírom ki. Ám ekkor megtorpantam, mert rájöttem mire is gondoltam az elöbb. "Szeretem még most is." Ismétegettem ezt a 4 szót. Akármennyire is gyűlölöm most ezt a taplót, ő akkor is az életem része marad, és belehalnék ha bármi baja esne... És a francba is, olyan jó volt tegnap újra csókjait érezni ajkaimon. Újra hideg, ölelő karjaiban lenni. És a tegnap éjszaka... Minden egyes átélt pillanat beleivódott az elmémbe. A szenvedély, ami köztünk... Na jó Bella. Állítsd le magad. Ott hagyott az erdőbe. Charlie. Viktória. Az a gyötrelmes 2 év. Aztán most megjelenik. És se szó se beszéd megdönt, minden magyarázkodás nélkül.
- Csezd meg Edward Cullen. - bokszoltam bele a kezemmel a tükörbe, majd pár pillanat múlva éreztem a fájdalmat, ahogy az üvegszilánkok a húsomba fúródnak.
- A francba. - buggyangak ki ismét a könnycseppeim a fájdalomtól. Igaz a fizikai fájdalmam felsem ért a lelki fájdalmamhoz. Pár perc sírás után elkezdtem kiszedni a szilánkokat a kezemből, majd lemostam, és bekötöztem. Ránéztem az órára. 6:56. Remek. Még remélhetőleg el is kések. Visszamentem a fürdőbe, fogat mostam, a szőke hajam kifésültem és lófarokba fogtam, felvettem egy kapucnis pulcsit, meg a pizsoma nadrágom átcseréltem egy farmerre, és tadamm. Köszöntsük köreinkben újra Miss Bella Swannt Forksból, akinek a múlt éjszaka az expasija - aki nem mellesleg egy vámpír - elvette szüzességét. Üdvözöljük önt a boldogtalan, szingli, átvágott nők klubjában... Valaki kopogott. A megmentőm. Ha még 2 percig folytatom ezt a gondolatsort, tuti hogy diliházba kerülök. Mondjuk lehet hogy a most bennem levő idegrohamon csak az segíthet...
- Igen? - kérdeztem ingerülten.
- Bejöhetek? - kérdezte Dorothy. Hangján hallottam hogy vigyorog. - Vagy nem jössz ma suliba? Biztos fáradt vagy. - kuncogott.
- Jahj Isabella! Úgy örülök hogy válaszoltál. Tegap éjjel olyan sikítozások voltak a szobádba, hogy attól féltem épp fulytogatnak. - röhögött Lorelei.
- Lányok hadjátok már. Tisztára zavarba hozzátok szegényt. - próbált komoly lenni Cassandra, ám hangján erősen érződött hogy vigyorog. Nem bírtam tovább. Ha eddig ideges voltam, akkor most már valószínü egy hurrikán lehettem. Kivágtam a zajtót, és mérgemben üvöltözni kezdtem.
- Huhh de viccesek vagyunk már korán reggel. Bezzeg mikor majdnem utcára kerültetek volt ám nagy bömbölés. - förmedtem rájuk.
- Bocsáss meg. Mi csak egy kicsit poénkodni akartunk. - sírta el magát majdnem Dorothy.
- Keressetek más alanyt a vicceiteknek. - füstölögtem tovább.
- Isabella nem tudom mi történt. De beszéljük meg... De lehet jobb lenne ha elköltöznénk. - suttogta Loreline.
- Ki tudja... Nem megyek ma suliba... Sziasztok. Azzal elindultam. Nem tudtam hová, merre, csak mentem. El mindenki közeléből elsősorban.
Kimentem a házból, és az erdő felé vettem az irányt. Találtam egy ösvényt. Azon kezdtem el haladni. Csak mentem előre a gondolataimba révedve. Vagy ezerszer játszódtam le a fejemben a tegnap éjjel történteket. Edward megjelent. Megcsókolt. Én az elején ellenálltam, de aztán viszonoztam, a többi pedig megtörtént magától.
- Ohh hogy az a... - káromkodtam. Ugyan olyan hibásak vagyunk. Egyikünk sem próbált ellenállni a másiknak. Csak egyszerűen nem értem. Amíg nap mint nap elmondtuk egymásnak mennyire szeretjük a másikat, egyszer sem mentünk el ilyen messzire. Aztán kidobott mint egy használt rongyot, és most megjelent,és elvette tőlem az utolsó dolgot is, ami eddig még nem volt az övé. Pedig amíg nem szakítottunk, én bármikor készen álltam arra a bizonyos 2. lépésre. De nem. Tegnap éjszaka lerohant, és ahelyett hogy magyarázatot adott volna, hogy mit akar tőlem... Ohh te jóságos ég! Remek! Hát mégis csak megvannak benne a férfi gének.
" - Mit akarsz Edward?!
- Téged." Lefordítva elvenni az utolsó dolgot, ami még nem az enyém, viszont úgyis nekem szántad.
- Óhh hogy az a... - ordítottam el magam, és ekkor elkövettem egy végzetes hibát. Dühömben nem figyeltem merre megyek, és letértem az ösvényről. Magyarul, sikerült eltévednem. Megtorpantam. Ugyan számít az valamit is? Anyám már régóta nem hallott rólam. Életem értelme gyűlöl. A 3 legjobb barátnőmet pedig most haragítottam magamra. Talán ha Esmenek és Alicenak hiányozni fogok... Gondolataimtól felbátorodva elindultam a végtelenbe. Csak mentem egyenesen. Nem tudtam hová, de nem sajnáltam volna ha meghalok. Csupán az a gondolat szomorított el, hogy nem tudom megbosszulni Charlie halálát. Hirtelen ötlettöl vezérelve írtam egy sms-t Dorothynak.
" Szia! Figyeljetek, sajnálom amit reggel mondtam, csak van egy pár gondom, és ideges voltam, valamint azok a kis "viccek" sem estek a legjobban. Sajnálok minden rossz szót. Természetesen addig maradtok amíg csak kedvetek tartja. Puszi, Bella." miután elküldtem visszacsúsztattam a kis készüléket a zsebembe, és kutyagoltam tovább. Nagyjából egy kilóméter múlva csodaszép látvány tárult a szemem elé. Kiértem egy kisebb tisztásra, melynek közepén egy aprócska folyó húzódott, és tőlem nagyjából 20 méterre egy kissebb zúgó csobogott a patakba.
- Gyönyörű igaz? - szólalt meg bársonyos hangján a hátam mögül. Egy aprót bólintottam.
- Mit akarsz tőlem Edward? Nincs már másom amit neked adhatnék, és még nem a tiéd. - suttogtam fáradt hangon.
- Ez nem igaz. Viszont csak beszélni szeretnék veled. Magyarázkodni, bocsánatért esedezni, és reménykedni hogy visszafogadsz. De ha gyűlölsz. Mert megérdemlem, hisz annyi szenvedést okoztam már neked, akkor mond meg kérlek, és én békén hagylak. - suttogta elgyötört bűntudatos hangon. Tudtam hogy itt az esélyem. Egyetlen szó és végre nyugtom lesz. Ajkaim lassan nyíltak szét, hogy kimondjam a végzetes szót...