Halhatatlan szerelem - Utolsó szívdobbanás

Halhatatlan szerelem – Utolsó szívdobbanás

1. fejezet
Egy éve hogy elment… azóta csak vegetálok. Apám előtt a jó kislányt játszom, felkelek, elmegyek, az iskolába hazajövök utána meg dolgozni. És ennyi. Semmi több. Aludni egy éve nem tudok gondtalanul. Minden egyes éjszaka szenvedek a feltörő emlékektől és a rossz kísértő álmoktól. Olvasni már rég nem olvasok, utálom a zenét és a tv-t feketébe járok, mintha gyászolnák valamit. Ami igaz is a szívemet, a szerelmemet gyászolom. Egy éve elhagyott az óta barátom sincs. Életben is csak azért vagyok, mert megígértem neki, hogy vigyázok.
Most is hazafelé tarok, gyalog mivel a régi kocsim tönkrement. Amint beléptem a házunkba, felmentem a szobámba és leültem az ágyamra. Pár percig némán ültem, amikor egy ajtócsapás hallottam.
- Apu te vagy az? –szaladtam le a lépcsőn…
Sehol senki. Bementem a konyhába és csak a levelet találtam nekem címezve véres újlenyomattal.
Remegő kézzel nyúltam érte és szépen kibontottam rögtön lemerevedtem a félelemtől. A levélben ez állt:
„Óh, édes drága egyetlen barátnőm, Bella!!
Emlékszel rám cukorfalat? A kis szíved csücske ölte meg a szerelmemet…
Rémlik valami? Ha nem akkor elmondom neked, hogy James még mindig halott és mivel Edwardocskád kiadta az utad, és mert őt nehezebb lenne megölni, ezért téged választalak. Ígérem fájni fog édes kisszívem…
Társat társért. Ez az én mottóm ugye milyen jó mondás… Nem?
Édesem add, fel magad nem akarok játszani, de ha nem, teszed… hogy is mondjam hát…. az emberi halálozás meg fog nőni Forks esős városába. Érted szívem. Dönts, vagy nagyon hamar végzek veled? Vagy bújócskát játszol és sokan fognak MIATTAD meghalni, mondjuk az édesapád is… és természetesen, ha elkaplak, nem leszek akkor kíméletes. Megértetted cukorborsó? Ha igen dönts kedvedre… De ne feledd TIK-TAK
Üdvözlettel és szeretettel:
Viktória”
Sírva borultam le a konyhánk padlójára, és áztattam az egereket…
- Mért?! – ordítottam el magam
- Mi miért kincsem? –kérdezte Charlie, aki épp most jött be a bejáratin.
- Semmi, semmi- kezdtem törölni a könnyeimet és a levelet gyorsan begyűrtem a zsebembe nehogy meglássa édesapám a halálosan komoly fenyegetést.
- Megint miatta sírsz?! – dörrent rám
- Nem értem miről beszélsz – próbáltam hárítani, habár sikertelenül
- Annyira utálom ezt a Cullen gyereket. Ha egyszer a kezeim közé kaparintom az biztos hogy nem fogja túlélni. Amint meglátom, lepuffantom a fenébe. – dúlt-fúlt apám és nekem kezdett felmenni a pumpa.
Így senki sem beszélhet a barátomról. Vagyis már nem nevezhetem így. Maximum úgy hogy
exbarátom, de ez így sem fedi a valóságot egy vámpír kedvesre.
- Nyugodj már meg… – most már én is ordibáltam – Ne beszélj így róla, nem tehet semmiről.
Megint sírásban törtem ki mikor szerelmemre gondoltam.
- Nyugi kicsim….. cs……….sssssssss……..nyugi……… - próbált vígasztalni
Csöngettek.
- Mindjárt – ordította ki apu és leültetett a székre.
- Pillanat kicsim kimegyek, megnézem, ki csenget….. – ekkor megint valaki megnyomta a csengőt. - Megyek már a türelmetlen mindenit.
Visszajött pár perc múlva.
- Kicsim ez neked jött, valaki levelet küldött neked…. – nyújtott át egy ugyan olyan borítékot, mint a hátsó zsebembe összegyűrve volt. Féltem kinyitni. DE mégis meg kellet tennem, mert Charlie felvont szemöldökkel figyelt, hogy mért nem bontom ki. Na jó hajrá, csak ő ne lássa mi van benne.
Kibontottam és egy lapot kettényitottam. Pár szó volt csak rajta:
TIK-TAK NINCS SOK IDŐD NEHOGY VALAKI MEGSÉRÜLJÖN 1 NAP NEM TÖBB!!!!
Gyorsan visszacsúsztattam, majd egy bocsánat kíséretében felszaladtam a szobámba és erőből becsaptam az ajtómat. Gondolkozz, gondolkozz…
Nem sikerült semmit sem kigondoltam, csak azért valami még mindig fúrta az oldalamat. Megint leszaladtam apámhoz, aki már a jó öreg kanapén nézte a meccsét és sört iszogatott.
- Apu megtudhatnál ki adta át a levelet? –kérdeztem boci szemekkel nézve rá.
- Persze kincsem, egy vörös hajú nő, fehér bőrű, napszemüveget hordott, de hogy Forksba minek napszemüveg nem tudom… Nagyon koszos volt a ruhája mintha sárba hempergett volna. Szép nő volt. És még kedves is. –sorolta és nekem rögtön beugrott egy kép egy macskaszerű nőről, aki pont erre a személyleírásra stimmelt ez a nő nem ember, hanem vámpír volt nevén nevezve Viktória.
- Aha… - ennyit tudtam mondani. - Apu felmegyek, megtanulok, utána összeütök neked egy rántottát.
Gyors megcsináltam az írásbelit és lementem kaját csinálni. Megvacsoráztam és mentem fürödni. fürdés után azonnal az ágyban és már aludtam is. De felhőtlen álomnak nem nevezhető volt az enyém. Még álmomba is Viktória üldözött.
A következő nap úgy voltam, mint egy élőhalott. Minden eshetőségre felkészültem, hogy az egy nap után eljön értem és véget vet szomorú életemnek.
Másnap sem történt semmi és közbe már az egyetemek papírjait is kiküldték…. felvettek az összes egyetemre. Nagyjából jó kedvel mentem haza. Haza értem sehol senki. Ekkor megcsörrent a házban a telefonom, rögtön szaladtam oda és felvettem
- Haló –szóltam bele
- Haló, ön Isabella Swan? - kérdezte egy szomorú női hang
- Igen – nekem ez nem tetszik…
- Értesíteném Önt, hogy az édesapja elhalálozott állattámadásban. – közölte együtt érzőn. Én meg belesikítottam a telefonba. Ez nem állattámadás… EZ VIKTÓRIA!!!!!!!!!
- Nyugodjon meg kérem, és azonnal jöjjön be a kórházba kérem elintézni a dolgokat, édesapjával kapcsolatban.