Halhatatlan Szerelem- Utolsó Szívdobbanás 7. fejezet

Sziasztok!!!!
Még mindig érvényes a 10 komenntárhatár!!!!!!!!!
És légyszives ne keljen könyörögni nektek 32 követőnk van.... senki sem hal bele pár szó bepötyögésébe!!!:)
Még mindig érvényes a JÁTÉK!!!!
aki a legelső komit írja és mellé mellékel egy e-mailt az megkapja a soron következő fejezet 1. oldalát....
Ezt a fejezetet Fanny97 irta az uj társszerkeztő
Extra hosszú lett!!!!!!!! Szerintem fantasztikus lett!!!
Kb ennyit akartam......
Jó olvasást és puszi: Ildella&Fanny97
















Halhatatlan Szerelem- Utolsó Szívdobbanás
7. fejezet
Big girls don't cry

Bella szemszöge:
Egész délután csak az ágyamban feküdtem és sírtam. A lányok gyakran bejöttek, és megkérdezték, hogy biztos jól vagyok-e, nem kérek-e valamit, de én csak mindig udvariasan elutasítottam az ajánlatokat. Fájt visszaemlékeznem, de megtettem. Újra és újra visszaemlékeztem csókjaira, hideg bőrére, gyönyörű aranybarna szemeire. Még félórányi keserves sírás után, erőt vettem magamon, és eldöntöttem, hogy nem fogok sírni Miatta. Aki hányszor elmondta, hogy örökké mellettem marad, aztán másfél év után közölte velem, hogy nem vagyok neki elég jó. Kimásztam az ágyamból, majd a fürdő felé vettem az irányt. A szemeim vörösek voltak. Megmostam az arcomat, hogy egy kicsit felfrissüljek, majd felvettem az éréstelen pókerarcomat, majd lementem a lányokhoz.
- Jaj Isabella ugye minden rendben? - kérdezték egyszerre, majd mind3-an szorosan átöleltek.
- Persze, csak a szüleim… - na, most mit mondjak… de magyarázatot kell adnom miért sírtam. Tegnap Apu miatt zárkóztam a szobámba, ma pedig… miatta… Nem Bella! Pókerarc. Nem szabad sírnod. - Tegnap volt apám halálának évfordulója, és azt hittem tegnap jól kisírtam magam, de ma délután az emlékek megint rám törtek… De most már jól vagyok. - küldtem feléjük egy hamis mosolyt. Szerencse, hogy ilyen jól meg tanultam hazudni.
- Ohh. Sajnálom. - ölelt át Lor még egyszer.
- Tényleg… Dorothy jobban vagy már?
- Aha. Gyere, megy valami sorozat a tévében. Az eltereli a figyelmed. - Bámultam a képernyőt, de a gondolataim ismét más úton jártak. Ilyen szerencsétlen, is csak én lehetek. Miért pont ebbe az egyetembe jöttem?
- Bárcsak lenne nekem is egy olyan pólóm. - sóhajtott fel Dorothy. Megnéztem a tévében éppen kutyát sétáltató lányt, akin egy rövid ujjú fehér póló volt, ami a mellrész alatt össze volt szűkítve, onnantól pedig lazán omlott a lány derekáig.
- Nekem van egy hasonló, de az fekete. - szólaltam meg. Dorothy csillogó szemekkel meredt rám.
- Kölcsönadod a holnapi napra? - kérdezte.
- Dorothy! - szólt rá Cassandra.
- Persze. Ha gondolod, a tiéd is lehet. Rajtam még úgysem volt sose. Benn van a szobámban… öhm… valamelyik polcon. Keresd meg.
- Jahj köszönöm, köszönöm, köszönöm, köszönöm, köszönöm! - ugrott Dorothy a nyakamba.
- Ugyan, nincs mit. Na, menj, keresd meg azt a ruhát. - küldtem a szobámba, egy újabb hamis mosoly kíséretében. Fél perc múlva Dorothy hangos sikolya rázta fel a házat.
- ISABELLA! - gyorsan futottam a szobámba, majd berúgtam a félig nyitott ajtót.
- Dorothy mi tör… - és ekkor megláttam őt. Ott állt, és meredten figyelt rám. Mérges voltam rá, nem elég, hogy miatta sírtam órákon keresztül, ma délután, még akkor van képe idejönni, és feltépni a sebeimet. Egyáltalán mit érdeklem én őt? Azt mondta nem szeret, hogy nem vagyok neki elég jó, erre fel van képe idejönni? – Te!!!??? – rivalltam rá.
- Őhm… - gondolkozott, aztán kinyögte a világ legértelmesebb válaszát.
- Ti ismeritek egymást??? Te hívtad ide vagy, hogy jutott be egyáltalán ki ő? – kapkodta fejét Dorothy.
- Nyugi Dorrothy, nyugi én hívtam ide csak azt hittem, hogy kint van még az ajtónál azért rökönyödtem meg csöppet…. nyugi drágám nincs semmi baj… ő egy régi ismerősöm még abból a városból ahonnan jöttem és meglátogatott… de már nemsokára megy is el innen és megint a feledés homályába vész. - hazudtam folyékonyan. Reménykedtem, hogy veszi a lapot, és kiugrik azon az ablakon és elmegy, ehelyett meredten bámult a szemeimbe, miközben Dorothy kiment, és becsukta az ajtót.
- Edward mit keresel itt? - kérdeztem. Percek teltek el, de nem válaszolt.
- Edward!? - nincs válasz. Odamentem és kezemmel kezdtem el legyezni arca előtt. Semmi. Hát ez remek. Mondhatom.
- Edward!!! - csattantam fel már mogorván.
- Tessék?! - kérdezte döbbenten, majd megrázta a fejét.
- Már vagy 10 perce legyezek a fejed előtt... Mit keresel itt?
- Téged? - inkább volt kérdés, mint kijelentés...
- Pfff… ez jó vicc... – nevetettem fel csupa keserűséggel a hangomba. Mégis mit akarhat tőlem? Megmondta, hogy már nem szeret.
- Nem viccnek szántam - húzta el száját.
- Ha csak ennyit akartál, akkor már mehetsz is, mert sok a tanulni valóm. – hazudtam.
Lassan odamentem hozzá és megpróbáltam kitolni az ajtón, de nem sikerült.
- Mit akarsz Edward?? – kérdeztem ráncolva a homlokom.
- Téged! – mondta és megpróbálta átölelni a derekam, de még időben meghátráltam.
- Ne nyúlj hozzám…- hangom parancsoló volt.
- Miért? – kérdezte és lépett egyet felém – Nem éreznéd jól magad, ha gyengéden a karjaimba tartanálak, ha újra énekelhetném neked az altatót… ha gyengéden végigsimítanék az arcodon… valahogy így és lágyán végig csókolnám az arcodat? – eközben végig azt csinálta, amit mondott. De igen, de igen, de igen, jobban, mint valaha. Válaszolt volna a szívem neki. Viszont féltem, hogy feltépi a régi sebeim. Igaz, már megtette. De megmondta, hogy nem szeret. Miért akar kínozni? Nem szenvedtem már eleget? És most, ajakival lassan közeledett ajkaim felé. Akartam ezt a csókot. Mindennél jobban. De féltem is.
- Ezt nem szabad… - suttogtam az ajkaira.
- Hmmmm… - válaszolt. Aztán ajkait az ajkaimra nyomta és lágyan becézgetett. Egyre hevesebben csókolt, aztán kezeit lecsúsztatta a derekamra majd le a csípőmig és lábaim a derekára kulcsolta… elhátrált velem az ágyig és rádöntött. Ekkor elváltam puha, hideg ajkaitól és zihálva szedtem a levegőt, ahogy Ő is…
- Edward - suttogtam zihálva - Ezt nem…
Nem engedte, hogy folytassam, ajkaival újra elfoglalta a szám.
Amikor megint elváltunk zihálva folytattam...
- … szabad.
Elkezdte csókolgatni a nyakam, amire önkéntelenül is jóleső sóhajokat hallattam.
- Edward - mondtam halk hangon - Nem szabadna, te nem szeretsz engem… - bár én szerettem. És bántam, de szerettem. Mindig is szerettem, és bármit csinál, mindig is szeretni fogom. Akármekkora fájdalmat okoz nekem, akkor is. Jöttem rá.
-- Edward… - nyögtem fel hangosan, amikor dekoltázsomat kezdte elhalmozni csókjaival…
- A francba is a szabályokkal – ziháltam már-már félőrülten és elkezdtem lehámozni róla az ingét. - Nem érdekelnek a szabályok, nem érdekel senki sem. Boldog akarok lenni! – motyogtam és bronzvörös hajánál fogva húztam fel egy vad és szenvedélyes csókra. Percekkel később az én felsőm is a padlón volt.
- Annyira hiányoztál Edward! – nyögtem, mikor keze a hátsómra csúszott.
- Hmmm… - mormogta a nyakamba. Komolyan, tud még egyáltalán értelmesen beszélni? Egy gyors mozdulattal megszabadított a szoknyámtól, majd ő is letornázta magáról farmerjét. Keze a melltartóm csatjához siklott, de amikor nem tudta kinyitni, egy apró mozdulattal szétzúzta a csatot, és megszabadított a felesleges ruhadarabtól. Így rajtam már csak egy bugyi volt, rajta pedig az alsó nadrágja. De hamarosan rólam is lekerült a maradék ruha, és ő sem tétovázott alsójával, miközben újra megcsókolt, majd fölém gördült…

Edward szemszöge:
Néztem gyönyörű szív alakú arcát, miközben békésen aludt. Be kell hogy valljam, én sem így terveztem a mai nap végét. De nem bántam meg. Az égető érzés a torkomban szinte teljesen köddé vált. Arra viszont nagyon kellett vigyáznom nehogy kárt tegyek szerelmemben. Szeretem, és ezek szerint még ő sem utált meg teljesen…

Reggel:
Bella lassan kinyitotta a szemeit. (Egész éjjel békésen szundikált a hasán, míg én az ágytámlának dőlve néztem, és hallgattam édes szuszogását.) Mikor elkezdett feltápászkodni, küldtem felé egy féloldalas mosolyt, majd karjaimmal átöleltem a derekát, és mellkasomra húztam. Bella hunyorogva nézett fel rám, majd tekintete ijedté vált.
- Mi a franc? Edward te meg mit keresel itt? Egyáltalán hogy volt merszed bejönni? – kelt ki magából.
- Shhhhh. - próbáltam csitítani.
- Te csak, ne csitt-ez, itt nekem. Ó jóságos ég... nincs rajtam ruha! – kiáltott fel hisztériásan, majd újra a szemeimbe nézett. Tekintete mérges volt, bánatos, de mégis hatalmas fájdalmat sugallt. – Kérlek, mond, hogy ezt az egészet csak álmodom, és a tegnap éjszaka sem történt meg. – tört ki hatalmas zokogásban. Nem tudtam mit mondhatnék. Kérhettem volna tőle bocsánatot, de nem éreztem, hogy lett volna okom rá, és amúgy meg Bella is simán leállíthatott volna.
- Nézd… én nem igazán tudom, hogy mit mondhatnék… - kezdtem bele… úgy döntöttem elmondom neki, hogy mennyire szeretem, és hogy hazudtam neki, hogy nem elég jó nekem, mert az, az igazság, hogy túl jó hozzám. Folytatni akartam, de Bella közbe vágott.
- Ohh igazán nem? Mondjuk egy bocs, hogy megerőszakoltalak azok után, hogy a tegnapi nap újra találkoztunk több évvel később, jól esne. Amúgy meg, megmondtad nekem nyíltan és világosan, hogy nem szeretsz, hogy nem vagyok neked elég jó… - mondta, és egy könnycsepp gördült le az arcán – Gondolom, élvezed, hogy még jobban tönkretettél! Te nem tudod hogy mit éltem át Edward! Az csak egy dolog volt, hogy te elhagytál… igen fájt, minden éjjel sírtam utánad… de ez akkor még csak a kezdet volt. Utána az apám is meghalt… - itt gondolkozott, aztán végül is nem folytatta.
- Mikor a legnagyobb szükségem lett volna rád, te eldobtál magadtól. – nézett a szemeimbe fájdalmasan. És nekem is fájt, mert igaza volt. – Erre most megjelensz. Több évig életjelet sem adtál magadról. Nem érdekelt, hogy vagyok, mit csinálok, mi van velem, egyáltalán életben vagyok-e még! Betörsz a házamba, aztán minden tiltakozásom ellenére letámadsz. Mi ütött beléd Edward Cullen?!
- Én… én sajnálom Bella. Fogalmam sincs mi ütött belém. Csak annyira hiányoztál, és most, hogy újra itt vagy, nem csak a képzeletemben, hanem teljesen fizikailag is, - simítottam meg az arcát, de lerázta kezem magáról – én sajnálom Bella… teljes mértékben megértem, ha nem tudsz nekem megbocsátani.
- Edward… ebből mégis mit hihetnék el? – kérdezte, aztán mindketten csöndbe burkolóztunk.
- Tudod mit Edward Cullen? – förmedt rám – Most szépen elengedsz, felveszed a ruháidat, kimászol azon az ablakon, és elmész haza! – utasítottam.
- Többé nem Bella! Épp elég hibát vétettem már! Nem foglak újra elengedni.
- De! Nem fogok könyörögni neked. De ez, az én házam. És te most nem vagy kívánatos személy. – ledermedtem. Bella ezt kihasználva kimászott az ölelésemből, majd a takarót maga köré csavarva ment a gardróbja felé, ahonnan kivett, egy pulcsit, és egy famert, majd gondosan bezárkózott a fürdőbe. Nem vártam, meg míg kijön. Úgy gondoltam jobb, ha most magára hagyom mégis. Gyorsan felvettem a ruháimat, majd futásnak eredtem a Cullen házhoz, a hátam mögött hagyva Bella házát. A távolból azért még hallottam 2 szót Bellától.
- Köszönöm Edward.