2. fejezet
Az igazság úgyis kiderül…
(Bella szemszöge)
A tanulmányi irodában álok és éppen, veszekszek, amikor kinyílik az ajtó és bejön rajta Edward. Na, ez is a te szerencséd Bella, ennyi erővel fejjel mehetnék a villamosnak, az nem fájna annyira, mint gorombán viselkedni vele. A világon a legcsodálatosabb teremtésével. Annyira tökéletes. Ilyen sármos , jóképű ember a világ nem hord a hátán még egyet.
- Bella ezt nagyon gyorsan verd ki a fejedből. – korholtam magam ma már sokadára
Elindult felém, és a légezésemet leállítottam, hogy nehogy baj történjen.
- Szia Edward Masen vagyok, Te pedig Isabella Cullen, ugye? –kérdezte féloldalasan mosolyogva
- Csak Bella –haboztam megfogni a kezét. Félek, hogy visszaretten a hűvös és keménységétől. Na, mindegy dupla vagy semmi játék - Sajnálom, hogy olyan csúnyán néztem rád bioszon, nem volt szándékos csak nagyon rosszul voltam - füllentettem
Ahogy megérintettem a kezét felismerés nyilalt a szemébe ezek után odahajolt hozzám és a fülembe súgta:
- Tudom mi a titkod…. –ezzel a 4 szóval elérte, hogy teljesen megmerevedjek – Gyere el az erdőbe most velem oké? –kérdezte és én tágra nyílt szemmel néztem őt, ki kicsit el is mosolyodott.
- Oké - makogtam – Semmi baj hölgyem majd elintézem máshogy –mondtam utolsó szavaimat a titkárnőnek, aki bólogatott nagy serényen.
Szépen lassan kimentünk az épületből a szitáló esőre, de mindketten csöndbe burkolózva. Én azon agyaltam, hogy honnan tudná a titkomat? Hogy ő mire gondolt fogalmam sincs mivel zárt az elméje előlem. Ami nagyon frusztráló. Beértünk az erdőbe és amikor kellő távolságra voltunk felém fordult és hozzá kezdett a magyarázáshoz:
- Tudom mi vagy!!- mondta teljesen nyugodtan
– Nem zavar, gondolom a családod többi tagja is… - nem fejezte be, én meg kezdtem kételkedni ennek a fiúnak józan eszét illetően.
- Mi is vagyok? –kérdeztem közömbösséget színlelve
- Vámpír – mondta ki halál nyugodtan. Ha tudja mi vagyok akkor mért nem fél tőlem? Ez nem normális reakció egy embertől. Beszélnem kell Carlisle – vel, hogy milyen jó pszihologus ismerőse van. Ennek a fiúnak az kéne, szerintem.
- És te nem félsz tőlem? –kérdeztem megrökönyödötten
- Nem –felelt és lépet egyet felém. Én ekkor, hátra mert már annyit beszéltem, hogy elfogyott. Megfordultam és szippantottam egyet a friss oxigénből mely az embereknek éltető. Nekünk csak a beszédhez szükséges.
- Ha tudod, mi vagyok akkor félned kéne rettegned... Egy csepp félelem sincs benned? –kérdeztem
- Nem nincs – felelte mosolyogva és áthidalta a három lépés távolságot köztünk.
Ez így nem fog menni, ha ilyen csökönyösen bajba akarja sodorni magát.
- De mért? Félelmetes vagyok, egy szörnyeteg. –mondtam lehajtott fejjel
- Hogy gondolhatsz ilyet? Te egy angyal vagy. Nálad tisztább lelkű embert nem láttam még – mondta és a kezével az én arcomat kezdte simogatni, ami nagyon jól esett volna, ha nem kerülök közel a csuklójához.
- Pont itt van a gond! Nem vagyok ember, nem eszek nem iszok, és ami a legfontosabb nem öregszem –üvöltöttem és könnyek nélkül elkezdtem zokogni
Megint megérintett, de most átölelt, ami furcsa annyira jól esik, hogy a vámpír részemnek is élvezetes, és ezt most nem a vérére értettem habár még mindig nagyon hívogató.
- Nyugodj meg nem vagy rossz és nem is félek tőled… sőt megnyugtat a társaságod. –mondta mosolyogva
- Én ezt már nem értem elég nagy baj az is, hogy itt beszélgetünk a válós énemről és te olyan felelőtlen vagy, hogy itt ölelgetsz egy vámpírt, aki egy pillanat alatt elvesztheti az uralmat maga fölött. De téged úgy látom ez hidegen hagy. Úgy látszik, fordítottam forognak ebben az édes fejedben a kerekek – mondtam felbőszülten és véletlenül az édest is kimondtam hangosan.
- Édes? –húzta fel a szemöldökét
- Hát…. ő izé … hát ezt hangosan is kimondtam? –vakartam a fejem és legszívesebben elsüllyednék
- Igen, de mért is édes? – kérdezte mosolyogva
- Hát… mert nem tudom… - válaszoltam akadozva
- Vagy nem akarod elmondani – ezzel hátrafordult és elindult befelé az erdőbe
Erre nagyon megsajnáltam meg magamat hibáztattam így hát utána kaptam és meg is fogtam a kezét. Ezen biztos meglepődött, mert hátrafordult és kérdőn nézet rám mire levettem kezéről a kezemet és hátam mögé dugtam és lehajtottam fejemet, mintha rosszat csináltam volna. Alányúlt és felemelte mélyen a szemembe nézett és megkérdezte:
- Elmondod, hogy mért mondtad azt, hogy édes? És ne próbálj meg kibúvót keresni. –kérdezte és nekem nem volt más választásom, mint hogy bevalljak neki mindent.
- Hát azért mert…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése