Mi lett volna ha 3.fejezet

3. fejezet

(Edward szemszöge)

17 éves vagyok és az igazi nevem Edward Anthony Masen Volturi. Éppen Forsksba költöztem. Apám Aro Volturi és édesanyám Elizabeth Masen Volturi. Bujkálok kötelességeim elől. Habár én ezt nem nevezném kötelességnek. Kötelesség, lenne, hogy vigyem ki a szemetet vagy etessem meg a háziállatokat. Nem az, hogy áldozzam fel magamat a 18. születésnapomon, hogy egy lelketlen szörnyé, vámpírrá váljak. Mért büntet engem a sors?!? Mi rosszak követtem el, hogy ez a büntetésem. A szüleim lelketlen szörnyetegek. Barátom nincs, egyedül tengetem, mindennapjaimat a sok- sok pénzel, ami az örökségem? De mire megyek vele. Semmire.

A Volvómmal épp az új iskolába igyekszem, leparkoltam egy méregdrága kocsi mellet. Kiszálltam és megláttam egy furcsa nem hétköznapi családot, köztük is egy gyönyörű angyalszerű lányt. Barna haj Arany szemek,gyönyörű arc,szép testalak,egyszerűen észveszejtő ahogy kinéz csodálatosan furcsa és megigéző a látványa. Mellette gondolom a testvérei,mind engem néznek. Még az a csodálatos angyal is. Ekkor megszólalt a nagydarab testvére.

- Na mi van kistigris bejön az új fiú ? –húzogatta a szemöldökét

Én bejönnék neki? Á képzelődsz Edward, ilyen szerencséd nem lenne soha az életbe. Vagy mégis? Á hagyjuk a francba. Ekkor megszólalt csilingelős szégyenlős hangján az én angyalom.

- Emmett pofa be 1 nem vagyok, kistigris 2 hagyj békén, mert megbánod!!!

- Pont olyan, mint egy kistigris dorombol – mondta megint a nagydarab srác, nevén nevezve Emmett mint később megtudtam.

Ekkor minden oknál fogva a lány arcizmai kisimultak, mintha valaki nyugtatta volna. Utána bólintott egyet, amit nem értettem.

A beszélgetés többi részére nem nagyon figyeltem. Elindultam beiratkozni és utána az óráimra. Minden nagyon unalmas és békés volt. Utolsó órára mentem be, éppen amikor megláttam Ő-t a legutolsó szabad hely nála volt.

- Ez egy tökéletes alkalom az ismerkedésre –gondoltam magamban és erre el is mosolyodtam. Elhaladtam a ventilátor mellet és eközben a lány megmerevedett. Mintha érezné vámpírok számára ínycsiklandó illatom. Furcsa, nem is kicsit…

Odaadtam a kis cetlit, mit alá kell íratnom. Elbotorkáltam a padig és leültem ránéztem a bájos lányra, de ott csak mérhetetlen dühöt és fájdalmat láttam az arcán.

- Most rám haragszik? De mért hisz nem ismerhet… Azt se tudja, hogy milyen vagyok akkor mi ez az előítélet? –kérdeztem magamtól, de olyan mérhetetlenül megbántott a lelkemben legbelül… már majdnem fizikai fájdalmat okozott.

Mikor vége lett az órának gyorsan kiszaladt, ez még jobban bántott. Úgy bánt mintha legalábbis leprás lennék. Na, mindegy még egy hely ahol utálnak, előítélettel bánnak velem!

Összeszedtem a cuccomat és elindultam a tanulmányi iroda felé. Amint beléptem meg láttam az angyalomat amint veszekszik a titkárnővel Msr. Cope –pal.

- Itt az ideje a bemutatkozáshoz. –határoztam el magamban.

- Szia, én Edward Masen vagyok,te biztos Isabella Cullen ugye? –kérdeztem barátságosan és kezet nyújtottam

Habozott, de nem tudom mitől és utána elfogadta a kezemet. A keze jéghideg volt ugyan úgy mint minden vámpíré. A felismerés villámcsapásként nyilallt belém. VÁMPÍR!!

- Csak Bella –felelte csilingelve

Kockázatos, de meg kell beszélnem vele. Úgy látom Vega. Ha ő vámpír, akkor a családja többi tagja is. Odahajoltam a füléhez, közben rémült pillantásokat vetett rám.

- Tudom mi a titkod…. –ezzel a 4 szóval elértem, hogy teljesen megmerevedjen – Gyere el az erdőbe most velem oké? –kérdeztem és kicsit el is mosolyodtam elképedt arcát látva.

- Oké - makogta – Semmi baj hölgyem majd elintézem máshogy –mondta utolsó szavait a titkárnőnek, aki bólogatott nagy serényen.

Szépen lassan kimentünk az épületből a szitáló esőre, de mindketten csöndbe burkolózva. Beértünk az erdőbe és amikor kellő távolságra voltunk felé fordultam és hozzá kezdtem a magyarázáshoz:

- Tudom mi vagy!!- mondtam teljesen nyugodtan

– Nem zavar, gondolom a családod többi tagja is… - nem fejeztem be, úgy nézett rám mintha megőrültem volna és a diliházból szabadultam volna.

- Mi is vagyok? –kérdeztem közömbösséget színlelve

- Vámpír – mondtam ki halál nyugodtan. Hogy ijedhettem volna, meg amikor 16 évet vámpírokkal éltem le.

- És te nem félsz tőlem? –kérdezte megrökönyödötten, ilyenkor is annyira édes. Kizárt, hogy bánthatna.

- Nem –feleltem és léptem egyet felé, hogy meggyőzem igazamról, valami nagyon hátsó eldugott része az agyamnak villogott, hogy VESZÉLY, de ezt az idők folyamán teljesen elnyomtam magamban. Ő ekkor, hátra. Megfordult és szippantott egyet a friss oxigénből mely nekem szükséges. Neki nem. Sajnos sok különböző van bennem és benne.

- Ha tudod, mi vagyok akkor félned kéne rettegned... Egy csepp félelem sincs benned? –kérdezte és szerintem most sororlja magában az elmegyógy intézeteket ahova becsukathat…

- Nem nincs – feleltem mosolyogva és áthidaltam a három lépés távolságot köztünk.

- De mért? Félelmetes vagyok, egy szörnyeteg. –mondta lehajtott fejjel. Meg kell vigasztalnom így olyan elesettnek tűnik.

- Hogy gondolhatsz ilyet? Te egy angyal vagy. Nálad tisztább lelkű embert nem láttam még – mondtam és a kezemmel az arcát kezdtem simogatni, ami nagyon jól esett, pihe-puha selymes bőre volt.

- Pont itt van a gond! Nem vagyok ember, nem eszek nem iszok, és ami a legfontosabb nem öregszem –üvöltötte és könnyek nélkül elkezdett zokogni,annyira szívfacsaró látványt nyújtott, hogy muszáj volt megölelnem,ha ez életem utolsó tette is. Nem tiltakozott belesimult az ölelésembe, annyira jó érzés volt soha de soha nem mozdultam volna meg legszívesebben.

- Nyugodj meg nem vagy rossz és nem is félek tőled… sőt megnyugtat a társaságod. –mondtam őszintén mosolyogva

- Én ezt már nem értem elég nagy baj az is, hogy itt beszélgetünk a válós énemről és te olyan felelőtlen vagy, hogy itt ölelgetsz egy vámpírt, aki egy pillanat alatt elvesztheti az uralmat maga fölött. De téged úgy látom ez hidegen hagy. Úgy látszik, fordítottam forognak ebben az édes fejedben a kerekek – mondta felbőszülten, de nekem fület szúrt egy szó, amit szerintem nem akart oda mondani.

- Édes? –húztam fel a szemöldökét

- Hát…. ő izé … hát ezt hangosan is kimondtam? –vakargatta a fejét és szerintem legszívesebben elsüllyedne itt helyben.

- Igen, de mért is édes? – kérdeztem mosolyogva, két lehetőség van az első tetszem én is neki úgy ahogy nekem tetszik Ő a másik pedig, hogy dühből mondta ki,véletlenül.

- Hát… mert nem tudom… - válaszolta akadozva, de szerintem már rég elpirult volna ha teheti…

- Vagy nem akarod elmondani – ezzel hátrafordultam és elkezdem araszolni az erbő belsejébe.

Nagyon rosszul esett, hogy nem osztja, meg velem miért mond rólam ilyen jelzőt. Valamilyen szempontból viszont sért, hogy nem az első megoldás a helyes. Már majdnem beértem a fák közé és már semmiben sem reménykedtem, de utánam kapott a kezével és meg is fogta az én kezemet. Jóleső borzongás futott végig rajtam. Megfordultam és kérdőn néztem rá mire ő hátradugta a kezét és lehajtotta a fejét mint akit rajtakaptam valami csínytevésen és most várja a kiszabott büntetést.

Alányúltam az állának és felemeltem mélyen a szemébe néztem és megkérdeztem:

- Elmondod, hogy mért mondtad azt, hogy édes? És ne próbálj meg kibúvót keresni. –kérdeztem és láttam rajta, hogy most fog jönni a színtiszta igazság

- Hát azért mert… - kezdte

Ekkor egy váratlan dolog történt, ami szerintem őt is meglepte. Jessica futás közben a nyakamba vettette magát, és a földre estem a hirtelen súlytól.

- Jajj annyi helyen kerestelek már cukipofa! – vigyorogta a képembe, de én legszívesebben letöröltem volna a képéről. Nagy nehezen lekászálódott rólam, de a huncut fény csillant a szemébe, amikor a zavarban és dühtől izzó szemekkel néző Bellát pillantotta meg.

- Jessica te meg mi a fütyfenét keresel az erdőben? Nem hallottad, hogy veszedelmes óriás medvék vannak ere felé? Szerintem menj, el mielőtt idejön valamelyik és szépen megzabál – szólt szerelmem gúnyosan Szerelmem?!? Na, ezt is elértük, hogy teljesen magába bolondítson ez a lány. Ezen én egy jót kuncogtam.

- Eddy maci, ha kell megvéd ezzel a két izmos kezével! –felelte a hárpia kit legszívesebben én magam löknék egy kiéhezett grizly elé.

- Eddy maci? –kérdeztem fintorogva, nekem ez cseppet sem tetszik, az meg vérkép nem, hogy Bella szomorúan csillogó szemeibe kellett néznem.

- Igen cicácskám –nevette Jessica utána gorombán nézett Bella felé és olyat tett, amit nem hittem volna!